2. dimenzió

Ez a személyiség modell második síkja. Ez csak akkor létezik, ha az első sík kialakult, vagyis fizikailag megvalósulunk, anyagi létezésünk a születéssel létrejön.

Itt keletkezik a „szélességünk”. Ha szemléletessé akarom tenni, akkor a balról jobbra, vagy jobbról balra irányt kell megjelölnöm. Az idővel ez is gyarapszik, vagyis nő a „két karunk” által befogott tér. Itt éljük s „öleljük át” vagy taszítjuk el az embereket, dolgokat, történéseket. Bármilyen meghökkentő, itt jön létre érzelem világunk, vagyis közismerten: a ”lelkünk”.

Ebben a dimenzióban a munkavégzés folyamatát szubjektíven érzelmi folyamatnak nevezzük, mely objektivált formában viselkedésként tapasztalható meg. A teljesítmény pedig a lelki állapot és annak objektivált formája, a magatartás.

Ebben a síkban az 1. dimenzióban létrejövő folyamatokat, állapotokat pozitív vagy negatív érzésekkel, minősítéssel látjuk el. Pontosabb, ha azt írom, hogy színe, hőmérséklete, íze, szaga, súlya, polaritása, stb. vagyis értéke lesz az első sík dolgainak, történéseinek, az ott megismert személyeknek. Az alap az, hogy a személynek hogyan esik az őt ért hatás. Úgy érzi a hasznára válik, segíti őt, jól esik neki vagy nem. Ez az önzőnek nevezhető szempont életben maradásunk záloga.

Az érzelmi folyamatok és viselkedés szintén egy nyílvégű vonallal van jelezve a 3. ábrán, bár egy időben több érzést is kezelünk. Első és legfontosabb saját testünk szükségleteinek milyensége. Éhezünk, fázunk, fáj valamink vagy nem. Közvetlenül ez után van-e mellettünk valaki, aki segít, akiben bízni lehet? Az ember önmagában nem életképes. /gyermek + anya/ Ezek a viszonyulások állandóan velünk vannak. Egészséges helyzetben harmóniát, nyugalmat, tettrekészséget érzünk, mely viselkedésünkön is látszik.

Saját testünk jelzései mellett a külvilágból érnek minket állandó hatások. Például megyünk az utcán, ég a gyomrunk, de találkozunk egy ismerőssel, akinek örülünk. Spontán módon mindkettő másként jelenne meg viselkedésünkben, de egy felnőtt megtanulta elnyomni némely érzését, s csak azt engedi megjelenni magán, amit a szituáció és érdeke szem előtt tart.

Amennyiben az 1. dimenzióba megszülettünk, a szülőktől kapott génekben arra is van az ősöktől kapott „vélemény”, hogy hogyan fogadjuk a világi hatásokat. Ezt a tapasztalatot emberi őseink halmozták fel, s születésünkkel csak egy újabb korszakhoz frissítjük. A gyermek megszületése után azonnal érzékeli a külvilág hatásait, s erre reagál. Jól esik neki, vagy nem, félelemmel tölti el az ismeretlen világ vagy nem. Amikor jól érzi magát nem jelzi sírással, rúgkapálással hiányérzetét, ha valami nem jó, akkor igen. Az ember társas lény, a civilizáció egyre több tudást igényel ahhoz, hogy jól használjuk a társadalom és a különböző szempontú emberi közösségekhez tartozás tényét. Először a szülők viselkedése lesz a megerősítő minta, amit a gyermek átvesz, aztán más közösségek is hatnak rá, bölcsőde, óvoda, iskola, a lakóhely hasonló korú gyermekei, stb. egy idő után – önállósodva – csak anyagi lehetőségei és a társadalmi, gazdasági helyzet szab annak határt, hogy milyen újabb közösségeket és helyzeteket tud megismerni. Az érzelmi folyamatok semmit nem hagynak ki a minősítésből. Az élelmünket, a ruházatunkat, a bútorokat, munkánkat segítő eszközöket, a technika fejlesztéseit is éppúgy ellátjuk „hőmérséklettel, színnel, ízzel, szaggal, súllyal, polaritással” azaz értékkel, mint az embertársainkat. Érzelemvilágunk sokféle fokozatot ismer; az imádat, szeretet, örömérzés, lángolás, lobogás, gyűlölet, utálat, undor, harag, és sokszorosa a magyar nyelvben ide sorolható kifejezések száma. Életünk minden pillanatában valamilyen helyzetben vagyunk valamilyen tevékenység végzése közben. Az ezek átélését kísérő érzések minden pillanatban jelen vannak, újként vagy megszokottként. Viselkedésünk tükrözi ezt, mely metakommunikációnkban jelenik meg. Odafordulásunk a dolog felé, mozgásunk gyorsasága, arckifejezésünk , tekintetünk milyensége, stb. mutatja. Vannak emberek - jó színészek például – akiknek nagyon kifejező a metakommunikációjuk, s vannak emberek, akiknek ez szegényesebb, vagy nagyon kontrollált pl. póker játékosoknak.

A másik ember viselkedése, s annak gyakorisága, arra kényszerít, hogy saját érdekünkben válasszunk a lehetséges tevékenységek és helyzetek közül. Ha nincs módunk a rossz elöl kitérni, akkor a kisebb rosszat próbáljuk választani. A gyermek még közvetlenül és őszintén lereagálja az eseményeket, a felnőtt megtanulja, hogy kényelmetlenség, fájdalom, és egyéb kellemetlenség is vállalható az utána elért jobb életkörülményekért vagy magasabb társadalmi körökbe való bejutásért. Például: meg kell tanulni saját testi higiénénket létrehozni, így nem utálkozik tőlünk az az emberi közösség, ahol vagyunk. Mire fiatal felnőttek leszünk, kipróbáljuk mindazt a helyzetet, tevékenységet, melyet társadalmi és egyéni szerencsés helyzetünk megenged; s választunk. Szakmát, barátokat, párt magunknak, életkörülményeket. Saját érzéseinket is felismerjük, összehasonlítjuk az általunk ismert emberekével, minősítjük azt is. Lesznek akikkel szívesen vagyunk egy társaságban, másokat kerülünk. Minél több embert ismerünk, vagyis gondolkodunk el viselkedésén, magatartásán egy-egy szituációban, helyzetben s viszonyítjuk a magunk reakcióihoz, annál „gazdagabb” lesz saját viselkedésünk és magatartásunk.

Ennek a dimenziónak a teljesítményét többféle módon lehet szemléletessé tenni. A pszichológia tudományos módon foglalkozik vele, sokféle szempont, megközelítés alakult ki. A régebben divatos formáktól: pl.: alkat szerinti magatartás – szangvinikus, melankolikus, flegmatikus, kolerikus - megkülönböztetése eljutottunk a mélylélektan – Freud, Jung, Adler - sokféle ágáig. A technika fejlődése révén már a Föld minden zugába beleshetünk, hogyan élnek ott emberek, latinos temperamentummal vagy északi hűvösséggel.

Ez a sík adja az ember viszonyulást, a minősítést; az erkölcsi nagyságot, a művészetet. Ennek a dimenziónak a hatására gyűjtjük be mint szubjektív értéket; a szeretetet, és az objektív értéket; a pénzt.

Ennek a síknak jellemző szükséglete a kapcsolat, értékmérője a kultúra.